Szia Én!

Most 24 vagyok, mikor ezt írom, te meg már 25, mikor ezt olvasod. Remélem, egy kicsit tisztább, nyugodtabb a helyzet. Vagy ha nem, amíg a levelet írom, hadd reménykedjek. Hogy lásd, milyen voltál akkor, amikor még nem tudtad, mi lesz. Hadd emlékeztesselek: innen jössz, ebből a szarból. Innen már csak ajánlom, hogy jobb legyen. Komoly fennforgások vannak jelenleg, nem lennének, ha nem érdekelne két ember, de ezt nem tehetem meg.

Furcsa ezt mondani 22 évesen, de belefáradtam. Még csak nem is most kezdődött. Sokszor érzem úgy, hogy nem vagyok elég. Otthon nem, kapcsolatokban nem, magamnak se mindig. Az se sokat segít, hogy próbagyereknek hívott múltkor az anyám. Vicces volt először, azt hittem ha oldalba bököm, hogy k.rva vicces vagy, majd röhögünk egy jót, de nem reagált úgy, és ebből levágtam. Ha visszagondolok, visszavezetek magamban pár olyan eseményt, akkor rá kell jöjjek, hogy amit mond és ahogy gondolja, az alátámaszt majdnemhogy mindent. Azért kemény azt tudni, hogy én vagyok a „nem sikerült” változat. Ezt azóta is forgatod magadban, ugye?

De az a jó, hogy nem kell vele élnem legalább. Csak így különböző hatásokat szült ez az egy mondat. Legalább őszinte. Magamban kételkedek, magamban keresem a hibát, semmim sem elég, és jön ez a megfelelési kényszer meg a féltékenység már annyiból is, ha valakivel kedvesebb, mert rögtön hasonlítom magamhoz, és sorolom fel magamban az előnyeimet, és hogy miben vagyok jó, vagy jobb. És mikor magamban felsorolom, azt keresem, hogy bizonyíthatnám be neki, hogy lássa már meg végre, hogy mik az értékeim, csak k.rvára nem becsül meg.

Most épp a boltban dolgozol, napi 10 órát is néha, talpon. Nem álommunka, de legalább pénzt kapok érte, és kibírom, mert most az egyszer maradok egy helyen, bár lehet, hogy még egy éve sincs, de jó érzés stabilnak gondolni magam, miközben három hetente írogatjuk ki az ajtóra, hogy eladót felveszünk! Jó jobban tudni a dolgokat, maradni, mikor máson már az első napon látom, hogy ezt elsőre sem gondolta komolyan, hát még hogy hónapokig maradjon. Nevetséges, de aztán mindig eszembe jut, hogy én is mindig ezt csináltam. Az a baj, hogy nekem a kemény munka kell, hogy leterheljem magam, és ne érjek rá unatkozni meg gondolkozni. Abban nincs köszönet, csak egy újabb felmondás. De így van egy szobám, és nem kell otthon laknom, és ez felbecsülhetetlen.

Próbálok külön figyelni arra, hogy bizonyos időközönként én kezdeményezzek a haveroknál és a családnál, csak egy képet, egy kommentet, vagy a napi szarságaimat ha megosztom, már az is jó. Hogy őszinte legyek, hetek is elteltek úgy simán, hogy nem keresek senkit, és eszembe sem jut, rohadtul elvagyok, nem is igénylem, de aztán meg észbe kapok, hogy egyedül fogok megdögleni, besorvadok, mint a jalapeno paprika a befőttbe, és írok egy nyamvadt üzenetet. Mikor még az is nehéz, hogy megnyissak egyet, pedig már másfél hete láttam, hogy küldött valamit a haverom. Szóval semmi kedvem, de azért kommunikálok.

A szerelem… hát, azt inkább hagyjuk. Vagy nem. Most lesz egy éve, hogy nem vagyunk együtt, de ha meglátom, érzem, hogy még mindig van valami. Az a k.rva gyomorgörcs, hogy ezt elb.sztam, de ő még jobban, és én akarom helyreállítani, mert ő nem is akarja, és ez bosszant a legjobban, üvöltenék, megverném, aztán elvárnám, hogy ez mögött lássa meg, mennyire fáj, és szeressen, de ezúttal jól szeressen! Becsüljön meg az az istenverte f.szkalap, vagy ha nem, adja vissza egy másik lány, hogy az annyira leépítse, hogy leessen már neki végre, hogy velem mit tett. Ha megölelne és ezentúl tisztességesen szeretne, már nem is érdekelne, hogy kapja vissza ezeket a dolgokat, esküszöm.

Nem tudom, te most hol tartasz, mikor ezt olvasod. Talán már valami új helyen dolgozol. Talán már nem is gondolsz annyit rá. Vagy talán visszajött, és meg tudtátok oldani. Talán anyáddal is lett valami rend. Vagy semmi nem változott, csak te lettél erősebb.

De bárhol is vagy most, csak annyit kérek tőled: ha végre valaki tényleg szeret, engedd meg magadnak, hogy nőként viselkedj mellette, és ne állj mindig páncélban, hogy figyelsz minden mozdulatára, hátha a következő pillanatban bántani fog. Remélem, lesz olyan, aki férfiként vigyáz rád, de ha ez nem történik meg, legalább ne legyél kemény magaddal.

Mert ha most ezt olvasod, akkor túléltél még egy évet. És az is valami. Nagy dolog.

És ha most, egy év múlva, már egy kicsit boldogabb vagy — csak egy kicsit is —, akkor légy büszke rám. Mert akkor az egész küzdés nem volt hiába.

Szeretettel,
A 24 éves Te